Elviselhetetlen igazság

Évközi 27. vasárnap

0
713
Fotó: pixabay.com

EVANGÉLIUM

Abban az időben Jézus ezt mondta a főpapoknak és a nép véneinek: Hallgassatok meg egy másik példabeszédet! Volt egy gazdaember, aki szőlőt telepített, bekerítette sövénnyel, belül pedig (a sziklába) taposógödröt vágott, és őrtornyot épített. Aztán rábízta a szőlőt a munkásokra, és elutazott. Amikor eljött a szüret ideje, elküldte szolgáit a szőlőmunkásokhoz, hogy a termést átvegyék. Ám a szőlőmunkások megragadták a szolgáit, s az egyiket összeverték, a másikat megölték, a harmadikat pedig megkövezték. Erre más szolgákat küldött, többet, mint először, de ezekkel is ugyanúgy bántak. Végül a fiát küldte le hozzájuk, mondván: „A fiamat csak megbecsülik!” Mikor azonban a szőlőmunkások meglátták a fiút, így szóltak egymáshoz: „Ez itt az örökös! Gyertek, öljük meg, és miénk lesz az öröksége!” Meg is ragadták őt, kidobták a szőlőből, és megölték.
Amikor megjön a szőlőskert ura, ugyan mit tesz majd ezekkel a szőlőmunkásokkal?
Ezt válaszolták: „Gonoszul elbánik a gonoszokkal, a szőlőt pedig más munkásokra bízza, akik idejében átadják neki a termést.”
Jézus így folytatta: „Nem olvastátok soha az Írásokban: A kő, melyet az építők elvetettek, mégis szegletkővé lett, az Úr tette azzá, és szemünkben csodálatos ez! Ezért mondom nektek: Az Isten országát elveszik tőletek, és olyan népnek adják, amely majd megtermi annak gyümölcsét.”
(Mt 21,33-43)

A Szentírást megérteni hosszú folyamat. Ennek a történésnek a legszebb pillanatai azok, amikor rájövünk, hogy a szent szövegnek egyes részei szó szerint igazak. Ma is borzalmas rágondolni, hogy a nagypénteki történések szó szerint így történtek! Pontosabban mi mossuk kezeinket, de Fr. Nietzsche szavaival élve mégis igaz: megöltük Istenünket.

Az Ószövetség soraiban sokszor feltűnnek a próféták, akiket Isten gondoskodó szeretete küld népéhez, hogy a szövetség kötelékeire emlékeztessék őt. Sorsuk sok esetben a halál, mert nem azt mondják, amit a nép hallani szeretne. Végül Isten saját fiát küldi a népéhez – de vele sem bánnak másképp.

Valamiért az emberek – úgy általában – nem szeretik az igazságot, nem szeretik az ártatlan emberek őszinte figyelmeztetését. Mondjuk ki: az embereket irritálja az ártatlan emberek léte.

Herman Melville amerikai írót elsősorban a Moby Dick című regénye miatt ismerik. Van azonban egy másik regénye is Billy Budd címmel, amely egy tengerészlegényről szól. A neve adja a könyv címét is. Melville úgy jellemzi főhősét, mint aki Ádám fia, de csodálatos módon megmenekült az eredeti bűn fertőjétől. Nem tudott olvasni, de annál szebben énekelt – és akárcsak a pacsirta –, analfabétaként lett szerzője néhány saját dalnak is. Minden hajón, ahol csak szolgált, csillapította a feszültségeket, egyszerű, vidám kisugárzása mindenki arcára mosolyt csalt. Amikor egy hadihajóra kerül, megőrzi vidámságát, mesterkéltség nélküli ártatlanságát, jóhiszeműségét. De a hajón szolgál egy James Claggart nevű parancsnok is, aki egyszerűen képtelen elviselni Billy Budd személyét. Claggart az, aki megérzi – a hajón levők közül a leginkább –, hogy a tengerészfiú egyszerű örömének eredete isteni kegyelem. Benne a bűntől meg nem rontott emberi természet lopózott fel a hadihajóra. Claggartot elönti az irigység. Képtelen elviselni maga mellett egy olyan valakit, aki sosem ismerte a rosszindulatot, aki egyszerű ártatlanságával állandóan a mennybéli embert jeleníti meg, akinek jelleme teljesen átlátható, jókedve ragályos. Nem arról van szó, hogy ez a Claggart ne lett volna erkölcsös, jó ember. Azt irigyelte a tengerészfiúban, hogy annak a jósága minden erőfeszítéstől mentes, természetesen forrásozó tulajdonság. Claggartnek meg kellett küzdenie a jóságért – az ő erkölcsössége tele volt súllyal, nehézséggel, erőlködéssel. Claggart azt nem volt képes elfogadni, hogy Billy Buddban semmi elfogadhatatlan nem volt. Billy Budd nemcsak nem tett semmi rosszat, de egyszerűen képtelen lett volna rosszat tenni. Ez volt a legnagyobb bűne: majdnem lehetetlen elviselni egy olyan embert, aki semmi rosszat nem tesz, aki ártatlan jelenlétével állandóan megvilágítja – mint a Nap – a mi aljasságunkat, a mi bűnös voltunkat.

Mivel Budd senkit sem ítélt el, csak fokozta Claggart dühét. Mintha azt mondta volna: ő nem konfrontálódik, nem mond ítéletet senki fölött. De ez még rosszabb ítélet volt Claggart számára, mintha Budd szavával ítélte volna el.

A történet tragikus véget ér: Claggart engedetlenséggel vádolja meg Billy Buddot és egy hajnalban felakasztatja. Furcsamód nyugodtan maradt testét a hajnali nap sugarai festették vörösre.

A regény állandó emléket állít azoknak, akik ártatlanságukból kifolyólag a bűntől romlott emberiség vádlói.

László István székelyszenttamási plébános

Megjelent a Vasárnap 2020/ 40. számában.