Bernard Häring, az erkölcsteológia megújítója

Közelebb hozni a teológiát

0
413
Bernard Häring

Bernard Häring teológust a II. vatikáni zsinat utáni erkölcsteológia megújítójaként tartják számon. Ez több téren is megmutatkozott: egyrészt a Krisztus törvénye című művével egy útkeresést indított el a morálteológia területén, másrészt a II. vatikáni zsinaton kifejtett tevékenységével, de oktatói munkásságával, illetve számtalan írásával is mind ez irányba mutatott.

A németországi Böttingenben született 1912. november 10-én. Egészen korán belépett a Liguori Szent Alfonz által a 18. században alapított redemptorista szerzetesek rendjébe, s elöljárói először Brazíliába küldték misszionáriusnak, majd erkölcsteológiát tanult. A II. világháborúban egészségügyisként szolgált a fronton, de nem ritkán a szentségeket is kiszolgáltatta katonatársai számára. Ezek a tapasztalatok meghatározták későbbi munkásságát, amelyben központi szerepet kap a hétköznapi életben felmerülő erkölcsi kérdésekre adható válaszok keresése.

Közelebb hozni a teológiát, ez a célja sorozatunknak, amelyben egy éven keresztül minden hónapban a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Római Katolikus Teológia Karával együttműködésben bemutatunk egy erdélyi és egy nemzetközi teológust, valamint a teológia egy tudományágát.

1949–1987 között a római Accademia Alfonsiana oktatójaként sok nemzedék erkölcsteológusának tisztelt tanára volt. De emellett számos nyugati, illetve tengerentúli egyetem vendégtanáraként is lehetett találkozni vele. 1954-ben látott napvilágot a Krisztus törvénye című (többek között magyarul is megjelent) kétkötetes műve, amely egy újfajta szemlélet kezdetét jelentette a katolikus morálteológiában. Tanácsadóként részt vett a II. vatikáni zsinaton is, ahol főleg a Gaudium et spes kezdetű, az Egyházról a mai világban témával foglalkozó lelkipásztori konstitúciója előkészítésében és kidolgozásában játszott fontos szerepet. De emellett más dokumentumok vitáihoz, megfogalmazásaihoz is hozzájárult tevékenységével. Számtalan írása közül még ki kell emelni a Frei in Christus (1979–1981) háromkötetes monumentális alkotását, amely már a zsinat utáni megközelítés fényében foglalkozik az erkölcsi kérdésekkel, azokat egy rendszerbe foglalva, amelyben már fontos szerepet kap a személyes, Szentíráson alapuló krisztocentrikus megközelítés.

Hosszú és termékeny munkássága alatt az átfogó írásai mellett nagyon sok konkrét erkölcsi kérdéshez kapcsolódó írása is született, amelyekben nagy teret szentel az egyén felelőssége hangsúlyozásának az erkölcsi cselekedet folyamán. Ezek közül megemlítendő a kiengesztelődés érdekében kifejtett tevékenysége, amelynek egyik területe a szentgyónással kapcsolatosan az a megközelítés, amelyben nem a büntetésre, hanem a felszabadító megtérésre helyezi a fő hangsúlyt. Főleg életének utolsó éveiben a csoportok, népek közötti kiengesztelődés szolgálatának keresésére fektetett nagy hangsúlyt, a béke előtérbe helyezése mellett az erőszakmentességre való törekvést helyezve munkásságának fókuszába. Emiatt is gyakran hivatkoznak rá úgy, mint a „béke prófétájá”-ra, aki a bűnöst, az elesettet, megvetettet törekedett az Isten irgalmára nyitottabbá tenni.

Mint többek, akik szokatlan úton járnak, ő is megtapasztalta életében a meg nem értést, sőt, még a tanítóhivatallal is polémiába keveredett, de ezt a helyzetet is az általa képviselt értékek és a hűség fényében élte át.

Mindazok, akik személyesen is találkozhattak vele – főleg a római oktatói éveiben – mélyen megjelölten beszélnek az erkölcsi kérdések iránti érzékenységéről, s az ezekkel kapcsolatos problémákra a Szentírásból és a hagyományból táplálkozó válaszkeresésekről, amelyről még – többek között a betegsége miatt rákényszerített – öregkori visszavonultságában sem mondott le.

fr. Orbán Szabolcs