Az aratás rendje

0
1674
Fotó: pixabay.com

EVANGÉLIUM

Amikor látta a tömeget, megesett rajta a szíve, mert olyan volt, mint pásztor nélkül a juhok: elcsigázott és kimerült. „Az aratnivaló sok, de a munkás kevés” – mondta akkor tanítványainak. – „Kérjétek hát az aratás urát, küldjön munkásokat az aratáshoz.” Összehívta tizenkét tanítványát, s hatalmat adott nekik, hogy kiűzzék a tisztátalan lelkeket, és meggyógyítsanak minden betegséget, minden gyengeséget. A tizenkét apostol neve a következő: Az első Simon, más néven Péter, aztán testvére András, Zebedeus fia, Jakab és testvére János, Fülöp és Bertalan, Tamás és Máté, a vámos, Jakab, Alfeus fia és Tádé, a kánai Simon és a karióti Júdás, aki később árulója lett. Ezt a tizenkettőt küldte Jézus, megparancsolva nekik: „A pogányokhoz vivő utakra ne térjetek rá, s a szamáriaiak városaiba ne menjetek be! Forduljatok inkább Izrael házának elveszett juhaihoz! Menjetek és hirdessétek: Közel van a mennyek országa! Betegeket gyógyítsatok meg, halottakat támasszatok fel, leprásokat tisztítsatok meg, ördögöket űzzetek ki! Ingyen kaptátok, ingyen is adjátok. (Mt 9,36-10,8)

Az aratnivaló sok, a munkás kevés. Kérjétek az aratás Urát, küldjön munkásokat aratásába. A tanítványok nem kérették magukat. Elkezdték a munkát, mindenki saját képessége és rátermettsége szerint, teljes szívvel-lélekkel dolgozott az aratás nagy földjén. Teltek múltak az évek, évtizedek, és hamar megjelent azoknak a csapata, akik az aratás munkáját saját foglalkozásukká tették. Egész nap dolgoztak, egyre kidolgozottabb terv szerint, egyre megszervezettebb módszerekkel. Szabályokat fogalmaztak meg, felelősöket neveztek ki, akik a munkát felügyeljék, és a munka jól haladt. Ismét évek, évtizedek, sőt évszázadok teltek el, és a felelősök arra lettek figyelmesek, hogy a munka egyre több, egyre kevesebben adják magukat a nehezebb feladatokra, hogy egyre inkább lanyhul a lelkesedés az aratás iránt. Kérni kezdték az aratás Urát, küldjön munkásokat az aratásba. Az Úr meghallgatta kérésüket, és rátermett, lelkes nőket küldött a munkába. Sokan vállalkoztak a segítségre, sokan jöttek új ötletekkel, úgy tűnt, végre megoldódik a tömérdek munka gondja. Sajnos a szabályok már le voltak fektetve: nem szabad nőket küldeni az aratásba. Ilyen nem volt, és nem is lehet.

Újra az aratás Urához fohászkodtak: küldjön munkásokat ar aratásba. Az Úr rátermett férfiakat küldött, akiknek már volt egy foglalkozásuk, de példás életet éltek, és szívesen végezték volna a munkát. Gyakorlatiasságukat és élettapasztalataikat szerették volna latba vetni. Sajnos, ekkor is fejcsóválás és elutasítás következett: alapos tanulmányok szükségesek a nehéz munka elvégzésére, gyakorlati érzék és élettapasztalat nem elég erre a felelősségteljes munkára. Csalódottan vonultak vissza ezek az emberek is. Az aratás Urát ismételt imahadjárat ostromolta: küldjön munkásokat aratásába. A munka sokasága ugyanis lassan a kevés alkalmasnak ítélt munkást meghaladta: sokan kifáradtak, elhagyták a munkát, mások belehaltak.

Az Úr ismét meghallgatta a kérést. Fiatal férfiakat küldött, akik vállalták a kiképzés minden szakaszát, lelkesen várták, hogy kezdhessék a munkát. Sajnos nagyrészük nem bizonyult alkalmasnak a munkára: nem voltak eléggé jövőbe látók, nem voltak mélyen érzők, nem voltak kiforrott terveik, nem voltak vízióik, többjük káros szenvedélyekkel küzdött és pontatlan is volt. A felügyelet egyöntetű véleménye az volt: lehetetlen ilyen emberekre bízni a munkát. Ismét az Úrhoz folyamodtak: küldjön munkásokat aratásába. Ha nem teszi, hamarosan parlagon kell hagyniuk a földeket, föl kell adniuk a szép célt. Rajtuk aztán igazán nem múlik.

Ekkor az Úr is kérni kezdte a felügyelőket: adjatok már nekem is egy esélyt! Vizsgáljátok fölül a régi aratás-rendet, kérdezzétek meg magatokat, vajon mi az, ami az örömhír lelkületének megfelel. Vajon a megváltozott helyzetekben hogyan lehet a leginkább úrrá lenni az aratás nagy feladatán.

Az Úr a munkásokhoz is szólt: ne lankadjatok soha új utakat keresni, ne hagyjátok el soha az aratás földjét. Szükség van mindenkire, minden ember segítségére. Szükség van a jószándékra, szükség van az ötletekre, szükség van a lelkesedésre. Egyetlen ember sem fölösleges, aki a legkevesebb segítséget is képes nyújtani az aratás nagy munkájában. (Helmut Fielenbach nyomán)

László István kolozsvári segédlelkész

Megjelent a Vasárnap június 14-ei számában.