Egy korábbi összeállításunkban írtunk arról, mit jelent a hobbi szó, a hobbitevékenység milyen lelki-szellemi, sőt testi egészségre is kiható haszonnal jár. Abban az összeállításban megszólaltattunk két papot, aki a kikapcsolódását, feltöltődését is szolgáló hobbitevékenységéről vallott, azt ismertette. Most ismét megkértünk három papot, hogy szívük-lelkük számára kedvelt szabadidős tevékenységükről és annak papi életükkel összefüggő oldaláról meséljenek.
Én és a hobbim
Amikor hobbiról hallok, valamilyen mellékes tevékenységre gondolok, amellyel azok töltik az idejüket, akiknek abból rengeteg van. Komoly ember, főleg pap, nem pazarolhatja ilyesmire az idejét, hisz temérdek és sürgető a lelkipásztori munka. Ennek ellenére van néhány olyan tevékenység a programomban, melyeket hobbinak nevezek, mégis nélkülözhetetlennek tartok számomra, az elmélkedéshez és a napi imádkozáshoz hasonló módon. Nem tudom, milyen következményei lennének, ha kihagynám ezeket a programból, csak sejtem, hogy kárát vallanám. Egy saját elméletet alakítottam ki azzal kapcsolatban, hogy milyen igényei vannak a lelkemnek, a pszichémnek ahhoz, hogy egyensúlyban maradhassak.
Először is szükséges tudnom, hogy kihez tartozom, kié vagyok. Isten az életem ura, tőle függök, tőle várok mindent. Ő van a középpontban. Ezt a kapcsolatot gondozom az imádságommal, az elmélkedéseimmel.
Másodszor kapcsolatban vagyok társakkal, testvérekkel, emberekkel, akiknek szükségük van rám, és akikre szükségem van. Hozzájuk küld az Úr, és velük ajándékoz meg engem. Ebben a fajta kapcsolatban a testvérem, embertársam van a középpontban, és ezt a kapcsolatot építem a testvéri szeretet gyakorlásával, papi feladataim végzésével, különösképpen azzal, hogy sok embert meghallgatok lelki beszélgetések keretein belül.
Harmadszor szükségem van olyan kapcsolatokra, amelyekben én vagyok a főszereplő, én alkotok, teremtek. Nos, ezt szolgálják a hobbijaim. Tetszik azt gondolnom, hogy Isten is a hobbijának él nap mint nap, folytatva a teremtést.
Több hobbim is van, de közülük ma a festészetről szeretnék mesélni. Nem vagyok tehetséges festő, még rajzolni sem tudok nagyon jól. Egy alkalommal valakitől ajándékba kaptam egy szett festékes tubust és néhány ecsetet, és ezzel kezdődött el a festői tevékenységem. Ha már megvannak, ne vesszenek kárba, használjam fel valamire ezeket a festékeket. (Még jó, hogy nem egy szikét kaptam ajándékba, mert lehet, hogy a nyulainkon sorra plasztikai műtéteket hajtanék végre.) Senki sem tanított technikákra, és ez látszik is a mázolmányaimon. Nem tudok olyan színátmeneteket megvalósítani, mint amilyeneket az igazi festményeken látok. Nehezen rajzolok arcokat, kezeket, lábakat, mégis öröm számomra festeni. Miután kidolgozok a vásznon egy kis részt, amelyről úgy gondolom, hogy kész van, perceken keresztül nézem és örvendek: ezt én festettem és nekem tetszik. Szívesen mutatom meg másoknak is a festményeimet, és egyesek dicsérnek, persze tudom, hogy nem értenek hozzá, mások azt is elmondják, hogy mit festettek volna másképp. Ilyenkor is legtöbbször azt gondolom magamban, hogy nem értenek hozzá. Az a fontos, hogy nekem tetszenek a festményeim. Tudom, hogy nem értékesek művészi szempontból, de számomra nagyon értékesek, mert rajtuk keresztül a bennem rejlő szépből mutathatok meg másoknak valamit.
Jelenleg a szászsebesi templom részére keresztutat festek. Lassan, nagyon lassan haladok, mert kevés időt tudok a festésre szánni, és sok az apró részlet. Mindegyik képen van egy kis huncutság. A szereplők hasonlítanak a szászsebesi kolostor lakóihoz, és a munkatársaink képmásai is felkerülnek a falra. Van rajta ferences testvér fényképezőgéppel a kezében, a másik testvér Szent Ferenc életrajzának az olvasásával van elfoglalva, olyan is van, aki ujjával hallgatásra int, és olyan is, aki fagylaltot eszik. Ha valaki kíváncsi ezekre a naiv festményekre vagy inkább színes rajzokra, örömmel mutatom meg, de mindenképp bátorítok mindenkit, hogy merjen időt szánni a maga hobbijára, alkosson, és örüljön annak, amit megalkotott.
Leó testvér
A színház mint hobbi
A régi világban a szabadidőben végzett, valójában aktív pihenést jelentő időtöltést, illetve szellemi-lelki kikapcsolódást az emberek ma divatosan angol szóval hobbinak mondják. IIyenfajta időtöltést jelentett s jelent még ma is nekem a színházba járás.
Már több mint fél évszázada Kolozsváron élő papként, hosszú évtizedeken keresztül bérlettel jártam el rendszeresen mind a prózai, mind pedig a dalszínházba. Lassan szenvedéllyel űzött kedvteléssé vált számomra a színházba járás. Néhány éve pedig már mindkét színház megtisztelő meghívót küld bemutató előadásaira.
Tapasztalatom szerint hol tisztább, hol homályosabb tükröt tart elém a színház. És nagyon jól látható ebben a tükörben az, hogy mi, emberek milyenek is vagyunk tulajdonképpen, milyenek nem, és persze az is, hogy milyeneknek kellene lennünk.
Nem túlságosan gyakran, de megtörténik a valóban mély lelki élménnyel járó katarzis a színházban, néha meg – sajnos – ennek a fordítottja is. És ilyenkor, mi tagadás, eluralkodik rajtam a bosszankodó méltatlankodás vagy éppenséggel az elálmosító unalom, kirívó esetben pedig a megbotránkozás is a keresztény erkölcsi életfelfogásom rossz szándékú megkérdőjelezése vagy éppenséggel vallásos hitem és meggyőződésem durva megsértése miatt. Ilyenkor nagyon keserű szájízzel és lehangoltan szoktam távozni onnan. Viszont még ez a tény sem ad okot nekem arra, hogy (amint azt némelyek megteszik) hátat fordítsak a színháznak, mert az ilyen esetben is egyfajta templom – „Thália temploma” marad számomra, s ki nem iktatható része szellemi-lelki kultúrámnak.
Hanem ami immár évek óta nagyon erősen kínoz, gyötör és foglalkoztat engem a színházzal kapcsolatosan, az Ádámnak Az ember tragédiájában elhangzó, Luciferhez intézett kérdő mondata: „Őrjöngő röptünk, mondd, hová vezet”? Ehhez hasonló kérdést tett fel az egyik újságíró évekkel ezelőtt egy interjú keretében Nagy Lászlónak: „Mit üzen ön a jövő embereinek”? Döbbenetes volt a költő válasza: „Ha még lesz emberi arcuk – csókolom őket”. Pilinszky János pedig egy ugyancsak hasonló tartalmú kérdésre: „Ön miben reménykedik?”, így válaszolt egészen lehangolóan: „Abban, hogy meg fogok halni, mert ez eddig mindenkinek sikerült.” Hát hogy mondjam, eléggé reményvesztett és éppen ezért elkeserítő vélekedések, illetve válaszok ezek.
A színházról mint hobbimról, illetve a színház életemben betöltött szerepéről és jelentőségéről összefoglalóan különben én sem mondhatok egyebet, mint amit Shakespeare mond az Ahogy tetszik című darab második jelenetében: „Színház az egész világ / és színész benne mindenki – férfi és nő / Fellép s lelép, mindenkit sok szerep vár.”
Távlatilag az lenne jó és valóban fölemelő, ha a földi élet színpadi függönyének a végleges legördülésekor Pál apostollal együtt egyfajta „leszerepelt színészekként” elmondhatnák mély megnyugvással az emberek: „A jó harcot megharcoltam, a pályát végigfutottam, a hitet megtartottam” (2 Tim 4,7). Így lenne talán kerek, valóban célba ért és teljes a bízva bízással végigküzdött emberi élet.
Jakab Gábor
Fizikai munkák
Nem tudom, beszélhetek-e hobbiról a papi életemben. Inkább azt mondhatom, hogy láttam és látom a szükséges teendőket a plébániáimon, és nem azt néztem, hogy van-e az elvégzendő fizikai munkákhoz elegendő anyagi fedezetem vagy emberem, hanem azt, hogy azt a munkát el kell végezni. Bonchidán, amikor 1990-ben odakerültem, a templomot nem lehetett körbejárni a bozót miatt. Volt csákányom és fejszém, kértem kölcsön egy két méter hosszú, kemény vasrudat, aminek segítségével gyökerestül próbáltam kiirtani a bokrokat, helyükbe virágokat ültetni. Ez több hónapos fárasztó munkát jelentett. Főleg a bodzabokrok jelentettek nagy akadályt a munka sikerében, de muszáj volt engedniük.
Kidében a templom bádogfedelét kikezdte a rozsda (a több helyen beszivárgó esővíz a mennyezet vakolatát megbontotta), a torony Szent István-i kettőskeresztjének vízszintes ágait lerothasztotta, már nem is lehetett azt keresztnek nevezni. A sürgős munka elvégzésére vállalkozókat kerestünk. Amikor végre találtunk és megnézték az elvégzendő munkát, olyan árat mondtak, aminek előteremtése elképzelhetetlen volt az akkor 26 tagot számláló katolikus közösségnek. Felvállaltam én – természetesen minden fizetség nélkül. Vásároltam vagy 30 m hosszú kötelet, a templom gerincén két összekötött létrát áttettem, s azokat elébb-hátrébb költöztetve alaposan lesúroltam a rozsdát, a beszivárgásokat felkutattam és megszüntettem, lekentem a födelet grunddal, majd szürke bronzzal. A szentély körfedelét a torony ablakából kinyújtott kötél és egy létra segítségével oldottam meg. (Főleg ezért kellett a 30 m kötél!) Az eredmény: 24-25 év után sincs különösebb gond a beázással. Konzerválódott a födélzet!
Nagyobb kockázattal járt a torony. A kibúvó lyukon egy postadeszkát helyeztem el, amelyet alaposan rögzítettem bent a toronyban, a kinyúló végére lécet szegeztem, felhúztam egy 4 m hosszú létrát, aminek az alját az odaszegezett léc tartotta távol, hogy ne lapuljon oda a toronyhoz, és így ki lehessen bújni a munka elvégzésére. Ez a kibújás volt a legkritikusabb epizódja a műveletnek. A létra alját rögzítettem, de a felső fele szabad volt, könnyen lefordulhatott volna. Sikerült – hála Istennek – a kibújás, sikerült a létra felső felét is odakötözni a toronysisakhoz. Ezután már kockázatmentesebb volt a ki- és bebújás, ami akár 40-50-szer is megtörténhetett a munkálat során (rozsdátlanítás, grundolás, festés). Nem volt kis feladat a tönkrement kereszt levevése (amin puskagolyó-nyomok is voltak…) és az elkészített újnak a visszatevése. A kibúvó lyuktól a sisak magassága 6 méter, plusz a közel 2 m bádogkereszt. A létra viszont csak 4 méteres… A villámhárító csatlakoztató bilincsét kicsavaroztam, így szabaddá vált a kereszt, más rögzítése nem volt. Magamat odakötöttem a sisakhoz, felálltam a létra két ágára (a létra felső foga nem volt elég), s többszöri próbálkozással, megpihenéssel sikerült kiemelni a keresztroncsot a vassínből.
Szamosújváron egy Gáspár nevű bádogos rekonstruálva újat készített. Bár a kereszt súlya nem lehetett több 6-7 kg-nál, de a 2 m magasságút kényelmetlen állásban egyensúlyoztatni és belehúzni a sínbe nem kis erőfeszítésembe került két órába és legalább. Már-már azt gondoltam, nem fog sikerülni, de mégis! E leírt munkálatok során nemegyszer reszketett a nadrág a lábszáramon a „reckír” és az „elállás” miatt.
Alpinista felszereléssel a templom tetején
Mindenesetre e munkálatok után – amikor 1999-ben Kolozsvárra kerültem – nem féltem felvállalni a Szent Mihály-templom födélzetének a kijavítását. Sőt! Amikor láttam, hogy a nagy esőzések alkalmával a templomban tócsák keletkeznek a fedélzet cserepeinek hiányosságai folytán (eltörött, lecsúszott, elmállott cserepek), kiköveteltem a principálisomtól az engedélyt, hogy a födélzet „kijavítását” elvégezhessem. Annál is inkább tettem ezt, mert az egyik unokahúgom udvarlója – azóta férje – megtanított az alpinista felszerelés használatára, és alkalmanként ő is besegített a munka elvégzésébe. Ő 30 napot, én meg 60-at töltöttem a Szent Mihály-templom födélzetén azon a nyárom. Háromezer körüli cserepet cseréltünk ki, ezen kívül vagy 500 kupáscserepet helyettesítettünk odacementezve azok helyett, amelyeket a viharok lesodortak. A Báthory István-líceum egyik épületén akkor javították a fedőzetet, s az onnan lekerülő cserepeket nekünk adták. Szükségünk is volt rá. A plébánia mikrobuszával szállítottuk el, s kézi erővel, csiga segítségével juttattuk fel a templom padlására, ugyancsak kemény erőfeszítéssel s kevesek segítségével. Úgyszintén két darab hatméteres, 18×25-ös szarvazati gerendát is helyettesítettünk, kipótolva az elrothadtat a 60 cm vastagságú szarvazatban. Félszáraz fa, nagy súly feljuttatni a padlásra, de a helyükre kerültek.
Az alpinista felszerelés használatának ismeretét értékesíthettem fák ágainak a levágásánál, pl. a kolozsvári Szent Péter-plébánia udvarán az öregotthon fedélzetére ráhajló diófaágak levágásánál úgy, hogy az épületben kárt ne tegyenek. Úgyszintén Kolozsváron a Mária Szíve-plébánia udvarán a vezetékekbe belenőtt diófaágak levágásánál úgy, hogy a vezetékeket le ne szakítsák. Kisbácsban a templomudvarban lévő tölgyfák ágai veszélyeztették a vezetékeket. Az alpinista felszereléssel és csigakötél-megoldással, rendőri segítséggel (forgalomleállítással) megoldottuk a levágását anélkül, hogy kárt okoztunk volna. Aztán a kidei református lelkész kért meg, hogy a parókiára és a közösségi házukra rátelepedett, a törzsében is meghajlott diófáját vágjam ki. Az épületek felé eső ágakat ugyancsak csigakötél segítségével, károkozás nélkül levágtam, aztán két kötelet rákötöttem a szabad terület felé eső ágak felső felére, amiket emberek húztak, és oda dőlt a fa, ahová kellett.
A temetőkápolna tornyára a villámhárítót az alpinista felszerelés segítségével szereltem fel, és a négy oldalának deszkaburkolatát ugyancsak e felszerelés segítségével lakkoztam le. A gyerekek is nagy örömüket lelik abban, hogy az alpinistafelszereléssel a magasból a mélybe ereszkednek.
Extra papi teendők
Ezek mellett a főzéstől sem riadok vissza, lehetnek harmincas-negyvenes csoportok is. Papi közös nyaralásokon nemegyszer én főzök tizen-személyeknek közel két héten át, de – megjegyzem – ilyenkor nem én mosogatok. Van, akinek nem ízlik a vendéglői kaja, de az én főztemet szívesen fogyasztja. A gyerekekkel való kirándulásokon is ezt tapasztalhatom, ami jó érzéssel tölt el.
Mindazonáltal pap vagyok, ha gyarló is. Fontos nekem, hogy a rám bízottakkal törődjek. Ahol érzem, hogy nincs szükség rám, onnan lelécelek. Ahol viszont a papi szolgálatomat igénylik, ott jelen akarok lenni, például Kolozsváron a Hallássérültek Intézetében, a Gondviselés Házában a mentálisan sérült fiatalok körében, a Szent Kamill Otthonban a mozgássérültek és öregek körében. Nem hagynék el egy hittanórát, egy szentmisét, egy beteglátogatást sem, bármilyen fizikai lekötöttségem legyen is. A legfontosabb számomra a lelki, a papi szolgálat. De hogy ezeknek „minőségileg” hogy tudok megfelelni – ez már hagy kívánnivalót maga után. Kicsiségemet és gyarlóságaimat abban is megtapasztalom, hogy fizikai lekötöttségeim – többek között a leírtak – elvontak a szellemi továbbképzéstől. Érzem hiányosságaimat és fájlalom. Amit „elérhettem”, Istennek köszönhetem, amit a papi jelmondatomban is átélhettem: „Nélkülem semmit sem tehettek” (Jn 15,5), de „Mindent megtehetek azzal, aki nekem erőt ad” (vö. Fil 4,13). Köszönöm Istennek, hogy papi életemben sohasem unatkoztam. Feladatokat és kihívásokat tárt elém, amiknek próbáltam kisebb-nagyobb sikerrel, olykor kudarccal megfelelni. Hála mindenért neki, az Örökkévalónak.
Kovács Árpád
Összeállításunk megjelent a Vasárnap szeptember 1-jei számában.
