EVANGÉLIUM
A hét első napján, (húsvétvasárnap) kora reggel, amikor még sötét volt, Mária Magdolna kiment Jézus sírjához. Odaérve látta, hogy a követ elmozdították a sírtól.
Amint ott sírdogált, betekintett a sziklasírba, és ahol Jézus holtteste feküdt, két, fehér ruhába öltözött angyalt látott. Ott ültek, az egyik a fejnél, a másik a lábnál.
Így szóltak hozzá: „Asszony, miért sírsz?” „Mert elvitték az én Uramat – felelte –, és nem tudom, hová tették.”
Ezzel hátrafordult, és íme, Jézus állt előtte. Nézte, de nem ismerte föl, hogy ő az.
Jézus megkérdezte: „Asszony, miért sírsz? Kit keresel?” Mária Magdolna azt hitte, hogy a kertész az, és így válaszolt: „Uram, ha te vitted el, mondd meg, hová tetted, hogy magammal vihessem.” Jézus erre megszólította: „Mária!” Mária felkiáltott: „Rabboni!” – vagyis „Mester”!
„Ne tartóztass! – felelte Jézus. Még nem mentem föl az Atyához. Te most menj testvéreimhez, és vigyél hírt nekik! Fölmegyek az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, az én Istenemhez és a ti Istenetekhez.”
Mária Magdolna elsietett. Hírül vitte a tanítványoknak: „Láttam az Urat.” – És elmondta, amit az Úr üzent. (Jn 20,1.11-18)
Az Újszövetség egyik legszebb jelenetén elmélkedhetünk ma. Mária Magdolna visszakapja a legfontosabbat! Ő az első, aki felismer és lát, akinek öröme és küldetése határtalan. Ezt viszont megelőzi a kitartása Jézus keresztje mellett. Ha valaki, akkor Mária Magdolna tudja, ismeri az elveszettség fájdalmát, de az örömre való rátalálást is ismeri. Jézus nem a tökéleteseknek, a hibátlanoknak mutatta meg önmagát, hanem a legkisebbnek, aki így igazán naggyá lett.
Csíki Szabolcs segédlelkész
