Büszke vagy arra, akivé váltál?

0
1445
Illusztráció/Pixabay

Minden nap, a szerkesztőségből hazafelé vezető úton elhaladok egy elgondolkodtató falfirka mellett: Büszke vagy arra, akivé váltál? Ákombákom, ronda betűk egy új vakolást hiányoló épület falán, de azért jól mellbe vágja az embert. Elég egyszer meglátni, utána már erőlködni kell, hogy ne akarjak minden nap ránézni erre a hasogató kérdésre. Akartam én már gyermekfejjel sebész, operaénekes, pszichológus, író is lenni, aztán felnőttéveimre csak egy cél vezérelt: mindegy, mit csinálok, ha elbírok a feladattal, és főként ha valahogy, valamilyen módon a társadalom/egy réteg/a világ töredékének javát szolgálom vele. Csak lássam, hogy segíthettem. Hogy valami elindult. Hogy nem loptam a napot, az órát. Talán ettől büszke leszek.

Pünkösd után általában szomorkásabbak a lelkipásztorok, mert a hívek kicsit lelkileg is vakációzni mennek. Mert kaszálóidő, nyaralás, gyomlálás, megint nyaralás, fizikai és gondolati szabadság. A bágyasztó melegben nem akarunk semmit, csak punnyadni, ücsörögni, nem látni, nem gondolkodni. Pedig a nyár eleji, még hűvösödő estek, a szabadnapok tökéletes alkalmat adnak arra, hogy emésszük az eddig tapasztaltakat. S ha a lelkiismeretünket nem küldjük szabadságra, önkéntelenül felmerül a kérdés a munka utáni pihenéskor: mit is dolgozom én? Azt jól végzem? Ezt akartam? Ki vagyok én? Mit értem el? Mit akarok még? Mitől lehetnék büszke?

Talán ha elégedett lennék… Hiszen az azt jelentené, hogy révbe értem. Gyermekként ismertségre, hódolatra, végtelen szeretetre vágyunk, ezért sztárok akarunk lenni. Aztán olyan hivatáson gondolkodunk, amit szeretünk. Később változik a terv annak függvényében, hogy mivel lehet kielégítően keresni. Aztán hiányoljuk a megbecsülést, az elismertséget, mint gyermekkorban. Aztán azt érezzük, nem szeretjük eléggé, amit csinálunk. Aztán több pénz kéne, mert minden drágult. Körforgásszerűen ismétlődnek a célok, amíg rá nem jövünk, hogy soha nem lehetünk tökéletesen elégedettek. Talán eleve rossz a kérdés: nem is büszkének kellene lennem, hanem boldognak. Pillanatnyilag abban, amit végzek. De nincs ember, aki időnként ne szomorkodna, gyászolna, sírdogálna.

Teljesen büszkék akkor lehetünk magunkra, ha megtanultuk elfogadni a körforgást, hogy időnként megszakad az elégedettség, s az újabbért megint küzdeni kell. Elfogadni, hogy a hosszan tartó, teljes tökéletességet nem az ember képviseli. Elfogadni a madáchi bölcseletet, hogy az ember célja a küzdés az utolsó lélegzetig, amihez ajándékba kaptunk egy egész életet. El kell ismernünk, hogy a legnagyobb vágyunk s legnagyobb lehetséges büszkeségünk minden felett, mellett és után a nyugodt, elfogadott küzdelem. A csendes elme.