EVANGÉLIUM
Búcsúbeszédében Jézus így szólt tanítványaihoz:
„Még sok mondanivalóm volna, de nem vagytok hozzá elég erősek. Amikor azonban eljön az Igazság Lelke, ő majd elvezet titeket a teljes igazságra.
Nem magától fog beszélni, hanem azt mondja el, amit hall, és a jövendőt fogja hirdetni nektek. Megdicsőít engem, mert az enyémből veszi, amit majd hirdet nektek.
Minden, ami Atyámé, enyém is. Ezért mondtam, hogy az enyémből veszi, amit majd hirdet nektek.” (Jn 16,12-15)
Ha valakitől azt kérnénk, magyarázza el, mi is a „csigalépcső”, akkor elkezdene köröket írni a mutatóujjával, majd várná, hogy bólintunk. Megértettük, miről van szó. Így vagyunk a kereszténység legnagyobb titkaival: a mondjam vagy mutassam wittgensteini dilemmájából a mutatás, a ráutalás marad. Főleg akkor vagyunk így, ha a Szentháromság titkáról kell beszélnünk. Itt Istennek magának a titkába ütközünk.
A teológusok szintén így voltak, valahányszor Isten mély titkáról kellett beszélniük. Képekhez folyamodtak, mutattak valamit, ami olyan, mint a Szentháromság – de igazából mégsem az. Az emlékezet, értelem, akarat ágostoni megközelítése, a szeretet hármas (adó, kölcsönös és kapó) leírása Szentviktori Richárdnál mind-mind képi próbálkozás a kimondhatatlan titok hármasságának megragadására.
Jómagam Hans Urs von Balthasar jelképrendszerét találom nagyon izgalmasnak. A svájci teológus Isten, világ és ember viszonyát úgy képzeli el, mint egy színdarabot. A Teremtő a darab szerzője, valamint a díszlet tervezője és kivitelezője. A világ teremtése egy izgalmas drámának az előkészítése. A darab szövegének a megírása azonban nem egyedül Isten dolga. Együtt írja a dráma cselekményét az emberekkel. Ilyen értelemben az isteni dráma inkább az improvizációs színházhoz hasonlít. A játék menetét a szereplők, az emberek maguk alakíthatják. A sok törés, a válság és katasztrófák történetében ott találjuk a színpadon magát az embert. Isten olyan rendező, aki sok szabadságot adott a színészeknek – és emiatt a cselekmény egy ide-oda rángatózó szabadság-játék lesz. Persze a Rendező nem hagyja magára a szereplőket. Sokszor küld utasításokat a színpadra, sokszor biztat, bátorít, segít. Ebből a találkozásból születik meg az üdvtörténet nagy drámája.
Valamennyien születésünk pillanatában reflektorfénybe kerülünk. Ott találjuk magunkat a színpadon, a darab már előttünk elkezdődött, és csak később derül ki, mi is a szerepünk, hol kell belépnünk, mikor kell szólnunk és mit kell tennünk. A Teremtő-Rendező azonban egy adott pillanatban maga is megjelenik a színen. Belép a darabba. Elküldi Fiát, hogy láttassa, milyennek képzelte el a cselekmény kimenetelét, hogy gyökeres fordulatot adjon az üdvtörténetnek – hogy valami nagyon lényegeset mutasson meg: Isten maga nem pusztán külső szemlélője a mi életünknek, hanem részese lett a darabnak. A világ számára nem idegen, külső valami. A Fiú nem egy egyszerű szereplő. Életét teljesen a Lélek irányítja. Itt a földön a Lélek által van kapcsolatban az Atyával. Ez teszi „játékát” ihletetté, inspirálttá.
A Szentháromságban mi valamennyien Istenben vagyunk, világunk nem idegen tőle. A kereszten Isten Fia teljesen magára veszi mindazt, ami a darabban elromlott, a mást, a rosszat, az idegent – és belülről gyógyítja meg a világot. A nagypénteki eseményekben tátongó űrré alakul a Szentháromság – maga a Fiú nyilatkoztatja ki ezt a kereszten: Istenem, Istenem, miért hagytál el engem. Ez az űr azonban a világot befogadó szeretet-töltetté lesz, amikor a Fiú, megváltó művének befejeztével, újra visszatalál az Atyához, legyőzve a Lélek segítségével a pillanatra nyílt hiátust. A dráma nem ér véget, viszont a tetőponton túl vagyunk: a kereszten fölvillant, mi lesz a darab zárójelenete: utunk a Szentháromság benső titka felé tart, Isten csodálatos és gazdag belső életébe. A skolasztikus teológia ugyanis így fogalmaz: Quod verbum semel admisit, numquam dimisit – Amit az Ige egyszer magára vett, sosem tette le. Emberségünk, életünk, drámánk – és célunk már ott van Istenben. Nekünk csak haza kell találni.
László István kolozsvári segédlelkész
Megjelent a Vasárnap június 16-ai számában.
Szerető ATYÁM ,köszönöm ,hogy TE egy valóságos ISTEN vagy ,aki nem csak itt élt köztünk ,hanem ma is valóságosan megtapasztalhatóvá válik ,elküldött SZENTLELKE s IGÉJE által .S az által ,hogy bennem ,velem s álltalam segít,hogy IRGALMASSÁGÁNAK szócsöve legyek a világban ,de nem a világ által