EVANGÉLIUM
Az utolsó vacsorán Jézus mélyen megrendült lelkében, és újból kijelentette:
„Bizony, bizony, mondom nektek, egy közületek elárul engem.” Erre a tanítványok tanácstalanul egymásra néztek, mert nem tudták kiről mondta ezt.
A tanítványok közül az egyik, akit Jézus szeretett, a vacsora alatt Jézus mellett ült. Simon Péter intett neki: „Kérdezd meg, kiről beszél?” Ő Jézushoz fordult, és megkérdezte: „Uram, ki az?” Jézus így felelt: „Az, akinek a bemártott falatot adom.” Ezzel bemártotta a falatot (a tálba) és karióti Júdásnak, Simon fiának nyújtotta. A falat után mindjárt belé szállt a sátán. Jézus ennyit mondott neki: „Amit tenni akarsz, tedd meg mielőbb!”
Az asztalnál ülők közül senki sem értette, miért mondta ezt neki Jézus. Egyesek azt hitték, hogy – mivel Júdásnál volt a pénz – Jézus megbízta: „Vedd meg, amire szükségünk lesz az ünnepen!” Mások pedig (azt gondolták), hogy adjon valamit a szegényeknek. Miután Júdás átvette a falatot, azonnal kiment. Éjszaka volt.
Júdás távozása után Jézus ezeket mondta: „Most dicsőült meg az Emberfia, és az Isten is megdicsőült benne. Ha pedig az Isten megdicsőült benne, az Isten is meg fogja öt dicsőíteni önmagában, sőt hamarosan megdicsőíti. Gyermekeim, már csak rövid ideig vagyok veletek. Keresni fogtok engem, de amint a zsidóknak megmondottam, most nektek is megmondom: ahová én megyek, oda ti nem jöhettek.”
Erre Simon Péter megkérdezte: „Uram, hová mégy?” Jézus így válaszolt: „Ahová én megyek, oda most nem jöhetsz velem, de később követni fogsz.” Péter azonban erősködött: „Uram, miért ne követhetnélek most? Az életemet is odaadom érted,” Jézus ezt felelte neki: „Életedet adod értem? Bizony bizony, mondom neked, mire a kakas megszólal, háromszor tagadsz meg engem.” (Jn 13,21-33.36-38)
A készület ideje van, az események küszöbén állunk. A mai evangéliumban Jézus megjövendöli tanítványai hűtlenségét, ők nem kitartóak, az egyik elárulja, a másik megtagadja. Szomorú kimenetelű történetnek tűnik, de ez még nem a vég, csak egy folyamat, az emberi gyengeség folyamata… Figyelve az evangéliumi történéseket, szíven talál az Úr szava: „Most dicsőült meg az Emberfia”. Gyakori imám, fohászom: „Uram, dicsőülj meg életemben, gondolataimban, szavaimban, tetteimben, életstílusomban… legyen minden a Te dicsőségedre.” Ma különösen gyakrabban, többször akarom ezt az imát suttogni. A gyengeség jelen van, akár én is lehetek áruló, vagy tagadó. „Uram, ne nézd bűneim, szeretetlenségem, kérlek dicsőülj meg énbennem is! Legyen minden a Te legnagyobb dicsőségedre!”
Csíki Szabolcs segédlelkész
