A püspöki kápolnában mutatott be szentmisét Böcskei László nagyváradi megyéspüspök március 6-án, hamvazószerdán, amelyen részt vettek a püspökség alkalmazottai. A főpásztor hangoztatta: a böjt nem a szomorkodásról, hanem az Isten megtalálását szolgáló életről szól.
A szentmise bevezető gondolataiban a főpásztor beszélt a hamvazkodás fontosságáról, majd megáldotta és szenteltvízzel meghintette a hamut. Hamvazószerdán elkezdődik a húsvétot megelőző nagyböjti időszak. Hamvazószerda elnevezését a bűnbánat és a vezeklés őskeresztény jeleként szolgáló hamuról kapta: az előző év virágvasárnapján megszentelt barka hamujával a pap ezen a napon keresztet rajzol a hívek homlokára, miközben ezt mondja: „Emlékezz, ember, hogy porból lettél és porrá leszel!” Hamvazószerda egyben szigorú böjti nap is, azaz 18-tól 60 éves korig csak háromszor szabad étkezni és csak egyszer jóllakni, 14 éves kortól pedig kötelező a húsfogyasztástól való tartózkodás.
Ne külsőleg böjtöljünk
Prédikációjában az egyházmegye elöljárója a farsangi időszakból a nagyböjti szent időbe való átmenetről beszélt – számol be az alkalomról a nagyváradi egyházmegye hírportálja. A nagyböjtöt megelőzi a farsang, amikor az ember kicsit túloz, úgy él, hogy az nem felel meg igazi énjének, akkor egy kicsit más akar lenni, a farsangra jellemző álarcok mögé bújik. A nagyböjt kicsit visszavezet a valósághoz. De melyik is a valóság?
Hogyan is kell élni, ahhoz hogy megmaradjunk a kiteljesedés felé vezető úton? – tette fel a rétori kérdést a szónok. Az általános érzés az, hogy a böjtben az embernek meg kell komolyodnia, vissza kell lépnie, le kell mondania, úgy kell viselkednie, ahogyan nem szeret. Holott az igazság ennek ellenkezője: az igazi életet, az Isten megtalálását szolgáló életet kell élni.
A Szentírás erre vonatkozó részei mind arról szólnak, hogyan kell helyesen böjtölni, viszonyulni embertársunkhoz és Istenhez. Nem a külsőségeken van a hangsúly, hanem embertársainkhoz és Istenhez való viszonyulásunkon. Böcskei László elmondta, a böjt nem egy szomorú lemondás valamiről, az ima sem keserűséggel kell, hogy eltöltsön, sőt, az alamizsnálkodás sem ér semmit, ha nem örömmel tesszük. Önmagunkból való kilépés és másokra való figyelésről van szó. A nagyböjti cselekedeteknek a forrása az önmagamra való őszinte figyelés: hol tartok most éppen?
„Mindennapjaimban csak magamra gondolok és világi előrehaladásomra, vagy lelkem fejlődésére is? Nagyböjtben is adok magamra, tudatosítom, hogy van bennem mélység, és ebből a mélységből fakadó vágy. Teszek valamit ennek kielégítése érdekében. El kell érnem a lelki békét, innen indulhatok tovább. Igényesnek kell lennem önmagammal szemben, ez vezet el az igazi énemhez, a mély énemhez” – magyarázta a húsvétra való felkészülés lényegét a megyéspüspök. Szentbeszéde szerint tudatosítanunk kell, hogy képesek vagyunk a másik embert is befogadni életünkbe, hogy azért mondunk le bizonyos dolgokról, hogy másnak is jusson, több jusson. Felhívta a figyelmet, a másra való figyelés benne kell, hogy legyen a természetünkben. Észre kell vennünk, hogy magunkon túl van egy másik is, aki lehet jobb vagy rosszabb, akinek lehet szüksége van a segítségünkre, akit rajtunk keresztül akar megajándékozni az Úr.
„Nagyböjtben elindulok saját magam felé, hogy felfedezzem magam. Szinte észrevétlenül rájövök, hogy ezen az úton Isten közelében vagyok. Ha nem másítom meg magam, nem veszek fel a farsangi időre jellemző álarcokat, akkor észreveszem az úton embertársamat is” – hangzott el a szentbeszédben.
A húsvéti fény megismerése a cél
Nagyböjt kezdetén hamvazkodni szoktunk. Ez jelzi a megújulás útjára való lépést, amely a húsvét megünneplésére vezet minket. A papok hamut áldunk meg és hintik meg szenteltvízzel. A főpásztor felhívta a figyelmet a kettő párosítására: a hamu a halál, mulandóság jele, amely felszólít az emberi mulandóságunk fölötti elmélkedésre, míg a víz az élet jele, a megtisztulás kifejezője. Így a hamu a megújulásnak lesz az eszköze, amely arra készít minket, hogy fogadhassuk a húsvéti fényt. Ez nem egy kitalált hamu és víz párosítás, hanem kifejezője annak, amit Isten tesz velünk: a semmiből felemel és lehetővé teszi, hogy létezzünk. Létezésünk végcélja pedig a húsvéti fény megismerése.
„Nagyböjtben felvállalom magam úgy, ahogy vagyok, még akkor is, ha nagyon mélyen vagyok, és tudatosítom, hogy ennek ellenére meghívást kaptam a fény megismerésére. Ehhez szükség van arra, hogy induljunk mindig egy újabb és újabb kihívás felé, beilleszkedve Isten tervébe” –reménnyel és örömmel telített nagyböjti szent időt kívánt a főpásztor mindenkinek. Egy olyan időt, amely meghozza az embertársainkkal való találkozás örömét. Tanácsolta, hogy a hamvazkodás által ne csak külső cselekedetet fogadjunk, hanem helyezzük magunkat Isten tervébe.
