Indulj és menj, hirdesd szavam…

0
672
Illusztráció. Fotó: pixabay.com

Újrakezdeni. Ha ezt a szót ízlelgetem, azok a váltások jutnak elsősorban eszembe, amikor az elemi iskolából az általánosba, majd a líceumba és végül az egyetemre kellett menni. Mindig valami olyasmiről szólt, hogy elengedés, meggyászolás, ismerkedés és újra megszeretés. De ha a Szentírásra gondolok, akkor eszembe jut Noé esete, akinek, miután mindent elpusztított az árvíz, újra kellett kezdenie mindent. Vagy a pátriárkák, akiket Isten egy nagyobb jó érdekében kiválasztott, és akiknek a néppel együtt hosszú utakat kellett megtenniük, míg a célba, az Ígéret földjére eljutottak. Viszont talán Jónással tudnám a leginkább azonosítani magam, akinek semmi kedve nem volt Ninivébe menni, még az Isten kérésére sem, és ennek érdekében mindent elkövetett. És végül beismerte, hogy Isten terve volt a legjobb.

Az iskolai váltások mellett az újat számomra a különböző helyszínek és plébániai közösségek jelentik, ahol rövid papi életem során szolgáltam. Volt ebben egészen nagyváros és Isten háta mögötti kis falu is. Jelenleg Margitta az új életterem, ahol a jó Istent és a rám bízottakat kell szolgálnom. Ez a település egy közepes méretű város, ahol együtt élnek különböző nemzetiségek és felekezetek. Szeptember óta élek itt. Nem hosszú idő, csupán négy hónap, de most már kezdek megérkezni, itthon lenni. Innen visszanézve nagyon hálás vagyok a jó Istennek a három és fél évért, amit az előző szolgálati helyemen töltöttem. Számomra papként nagyon fontos Jézus hagyatéka, hogy „… legyetek mindnyájan egyek…”. Nekem is fontos, hogy valahová tartozzak, ott elfogadjanak és szeressenek. És hiszem, hogy nem én vagyok az egyetlen ezekkel a vágyakkal. Ennek érdekében imádkozom és dolgozom. Apró lépésekkel kezdtem az új életet. Minden reggel, amikor a templomot kinyitom, akkor kérem Isten áldását erre a népre, egy mély levegőt veszek és imádkozom, segítsen eggyé válni a hellyel és az emberekkel. Ehhez meg kell tanuljak együtt szuszogni az itteniekkel, kell ismerjem az életterüket, a vágyaikat, a problémáikat, és meg kell találjam az utakat, amelyeken közösen haladhatunk a Cél felé. Isten küld embereket, akik által megsejtem, hogy nem vagyok egyedül ebben az újrakezdésben és útkeresésben.

Sejtem azt is, hogy amikor új szolgálati helyre kerülök az az ittenieknek sem könnyű. Nekik is át kel menniük ezen a folyamaton. Elengedni a régit és elfogadni az újat. Igyekszem nem a megfeleléseknek eleget tenni, hanem azt az arcomat mutatni, aki valójában vagyok. Ennek érdekében nemcsak a szívemet, hanem a plébánia ajtaját is megnyitom. Az emberek is kell ismerjék a hétköznapjaimat, a gyengeségeimet, az örömeimet. Látniuk kell, amikor nevetek és azt is, ha szomorú vagyok. Gyakorolnunk kell kölcsönösen az elfogadást, a megértést és a nyitottságot. Egyszerűen átláthatónak kell lennem. A szeretet az Istentől van. Tőle kell kérnem, hogy szeretni tudjak. Kis Szent Teréz mondta egy alkalommal: „Uram, ha én nem is tudok mindenkit szeretni teljes szívvel, akkor kérlek, hogy Te szeress általam.” Én hiszek ebben, és kérem is az Urat, hogy engedje, legyek társa a szeretetben. És ha mindez megfogalmazódik a fejemben, akkor előbb vagy utóbb a szívemben is gyökeret ereszt, hogy az újrakezdés esélye Isten ajándéka, és így tőle fogadom el, ha szándéka van velem, akkor induljak és menjek, mert a cél: az ő örömhírét hirdetni az embereknek.

Tóth Attila Levente plébános
Megjelent a Vasárnap 2019/1-es számában.

MEGOSZTÁS