Hatodik alkalommal mondtak imát a szegényekért, rászorulókért Szatmárnémetiben az Árpád-házi Szent Erzsébet-szobor mellett, a segítségnyújtás magyar szentjének emléknapján. Délután kettőtől a Szatmári Római Katolikus Egyházmegye szeretetszolgálat-közösségeinek képviselői a hívekkel, város polgáraival közösen álltak meg fél órára a napi nyüzsgő tevékenységekből azért is, hogy felhívják a figyelmet a mindenhol jelen levő szegénységre, a rászorulók kiszolgáltatottságára.
Az összegyűltek számára Solomalyer Sándor, a szatmárnémeti Szent János apostol és evangélista (Hildegárda) egyházközösség plébánosa jelenítette meg Szent Erzsébet alakját, hangsúlyozva a segítségnyújtás fontosságát. Alapvető kötelességünk, hogy segítsünk –kezdte megszólalásában. „Amikor valakinek segítünk, semmi különlegeset nem teszünk. Sokan olyan kifogásokkal élnek, hogy nincsen kedvem vagy időm, én nem értek hozzá, nem tudok segíteni… Ezek mind nagyon gyenge érvek, tehát mindenkinek, aki az Úr Jézust követi, kötelező a segítségnyújtás. Úgy is mondhatnánk, hogy a segítségnyújtás a kereszténységnek az alap programjában van benne, e nélkül üres és vérszegény az egész. Amin lehet vitatkozni, az, hogyan és kinek segítsünk – itt már döntést kell hoznunk, hiszen nem tudunk mindig és mindenkinek, vagy minden emberen segíteni.”
Solomayer Sándor elmondta, Szent Erzsébet azzal és akkor segített, amivel és amikor kellett. „Kisgyermekkorától kezdve élelemmel, ruhával, törődéssel, a betegek ápolásával volt elfoglalva. Nekünk is ki kell lépnünk a komfortzónánkból, áldoznunk kell a kényelmünkből ahhoz, hogy valóban segíteni tudjunk. Amikor valakin segítünk, akkor nem csak valamilyen munkát végzünk el, nem csak valamit odaadunk neki, hanem engedjük, hogy a másik embernek a nyomora megérintsen minket belülről. Ha a segítségnyújtást gyakoroljuk azonban nem csak a komfortzónánkból lépünk ki, hanem a másik embert sokszor a mi életünkbe is beengedjük, így ő olyasmit tehet velünk legbelül, amit a hozzánk közel állók sem képesek megtenni. Amikor például Szent Erzsébet a saját ágyába fektetett egy leprás embert, ezt élte meg. Minden segítségnél inkább arra van szüksége a szenvedőnek, hogy emberként kezeljék és hogy szeressék őt. Erre minden anyagi segítségnél jobban rászorul minden ember. Sőt azt hiszem, hogy a legnagyobb dolog az, amit Erzsébet életéből vehetünk, hogy nem csak a leprásnak volt szüksége az ő szeretetére, hanem neki is szüksége volt a leprás ember szeretetére. Tehát amikor segítünk, valami kölcsönös adás és kapás történik, de valamilyen nagyon mély szinten. Ez sokkal több, mint ha kedves vagy megértő vagyok a rászoruló emberekkel.”
Szent Erzsébet megélte a segítségnyújtás harmadik és legmélyebb fokát, amikor a férje halála után mindent elhagyott és osztozott a szegények nyomorában – hangsúlyozta Solomayer Sándor. „Ezt úgy is nevezhetnénk, hogy a szeretet hasonulása, amikor a másik iránti szeretetből a külső dolgokban is hasonlóvá válunk vele, ahogyan ő él. Gyakorlatilag az Úr Jézus is ezt tette velünk, amikor emberré lett, de újból és újból ezt teszi velünk, amikor az Eucharisztiában nekünk adja önmagát. Ez a segítésnek az a foka, amely a legevangéliumibb az összes segítés közül. Szent Erzsébet nekem az idén, 2018-ban első sorban ezt üzeni: a másiknak segíteni és a másikat szeretni nem egy opció a sok közül, hanem kötelesség. Amikor segítünk az lehet egy munka, amit elvégzünk, de lehet egy kölcsönösség is, amikor a szívünket nyitjuk meg és a másikat is befogadjuk legalább egy darabig. Ugyanígy, a segítségnyújtás lehet az életünk megosztása is a rászoruló emberrel. Azon az úton, amelyen Szent Erzsébet járt, még bőven van mit fejlődnünk.”
Az épp tíz éve átadott szobornál vers hangzott el – Cocâra Anett, a Hám János Római Katolikus Teológiai Líceum X. osztályos tanulója szavalta Szentimrei Jenő Szent Erzsébet legendája című versét –, majd a segítő közösségek, intézmények képviselői, a szegénység iránt érzékeny jelenlevő szatmáriak rózsákat helyeztek el a talapzatnál. Közösen imát mondtak és Solomayer Sándor áldásával, valamint a líceum tizedikeseinek énekével ért véget a megemlékezés nyilvános része.
Az egyházmegye karitatív intézményei, lelkiségi és segítő közösségei ezt követően Szatmárnémeti négy „szegény pontjára” mentek meleg ételt (töltött káposztát) osztani: a Boldog Scheffler János Központ munkatársai a Toamnei utcára; a Szatmári Egyházmegyei Caritas Szervezet képviselői a 14-es lakónegyedbeli Târnavei sétányra; az Egyházmegyei Kórházpasztorációs Iroda, az Egyházmegyei Pasztorális Iroda és a plébániai szeretetszolgálatok tagjai a Ion Ghica utcai szociális tömbházakhoz; a Máltai Szeretetszolgálat szatmári kirendeltségének munkatársai pedig az Ostrovului utcai szociális tömbházakhoz.
Szent Erzsébet emléknapjához kapcsolódva a különböző esperességekben is megemlékeztek és ételosztást szerveztek vagy a napokban szerveznek: november 18-án, vasárnap Túrterebesen és Krasznabélteken, hétfőn Máramarosszigeten, kedden pedig Nagybányán. A szatmárnémeti megemlékezést és ételosztást a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. támogatta.
Kép és szöveg: Józsa János
