„Adott egy szétesőfélben levő, zilált család, amelyből hiányzik az anya. Minden családtag a saját előítéleteivel küzd, és mindegyiküknek megvan a maga igazsága. Világunk kicsinyített mása ez, saját ítélőképességünk buktatóira, torz világnézetünk által okozott közönyünkre ismerhetünk benne, mi, egyszerű emberek és filozófusok egyaránt. Folyamatosan láthatatlan szemüveget, szemellenzőt vagy színes lencsét viselünk, csak azt látjuk, amit látni szeretnénk, ami kényelmes, amit megtanultunk látni. Megállíthatatlanul forgunk körbe, párhuzamos valóságokat élünk meg. Van-e lehetőségünk felülemelkedni mindezen? Lehet, hogy a feltétlen szeretet hiányzik ehhez, ahogy az anya hiánya érezhető a családban” – írja Adrian Sitaru az általa színpadra vitt előadás lényegéről.
A szemüvegről sok szó esik, mert a stúdióba érve a néző egy 3D-s szemüveget talál a székén, s mielőtt a tulajdonképpeni produkció elkezdődne, egy kis technikai eligazítás nyomán megtanulja használni. A nem túl kényelmes szerkezet használata nélkül is teljes azonban a színházi élmény, hiszen az előre felvett képsorok és az élőben lejátszódó szituáció azonos, a rendező valamiféle felnagyítást, az élmény, a kérdések megduplázását akarja elérni. Azonban a színházi élmény teljes akkor is, ha a néző csak a stúdió terében tébláboló, majd az asztal közül összegyűlő szereplőket figyeli élőben.
Február 17-én mutatta be a kolozsvári színház Adrian Sitaru és Alina Grigore szövegkönyve alapján az Illegitim című produkciót, amelynek magyar változatát Horváth Andor készítette, színpadra alkalmazta Adrian Sitaru. Egy család tagjait látjuk a lakás, ház nagyszobájában, a fiatalok számítógépen játszanak, sutyorognak, néha a konyhában isznak egy-egy pohárral. A családfő mindvégig az asztalnál ül, tekintélye csorbítatlannak látszik, kedélyes mindenkivel, de egyértelműen uralja a helyzetet. A banális családi étkezés filozófiai és vallási kérdések magasröptű tárgyalásával tarkított, amiben elsősorban a családfő, Viktor, és fia, Dávid (mindketten orvosok) vesznek részt, olykor a filozófiaszakos Szása is bekapcsolódik, a többiek csak elvannak, illetve a tervezett házfelújítás részleteinek tárgyalásakor szólnak hozzá. A hit nem, csak annak módja vitatott, korunk guruinak diskurzusáról folyik a vita. Mindaddig, míg az ismeretlen nő megjelenése megbontja a harmóniát. Vagy inkább leleplezi a látszatharmóniát.
Rövid jelenléte erőteljesebb, mint a család minden tagjának egész addigi ottléte. Mert erősen képvisel valamit, ami mellé vagy aminek ellenében felsorakozik aztán minden jelenlevő. Továbbra is a hit, meggyőződés és ennek gyakorlati vállalása, képviselete, annak módja, határai a beszélgetés témája.
A jövendő néző előtt nem illik az előadás titkait teljesen feltárni, ezért a történetet, a vita lényegét nem mesélem el, csak azt a meglepettséget, amit nézőként átéltem: korábban néhány eszközökben gazdag, sziporkázó ötletekkel telipakolt előadásokat láttam, amelyek nem vittek olyan mélyre, mint ez az eszköztelen, eseménytelen másfél óra. Pontosan ennyit ültünk a nézőtéren úgy, hogy észre se vettük az idő múlását, a székek keménységét, esetleges kényelmetlen voltát. És mindez nem a különleges szemüveg és a benne (is) figyelhető technikai csoda miatt. Hanem mert a két kortárs román szerző olyan témákat vet fel, olyan módon, hogy az zsigerileg érint meg. Engem, téged is, aki még csak nem is gondolkodott abortuszon, nemhogy átesett volna ilyenen, besúgó, beszervezett se volt, netán az adott kornak csak a legvégét, azt is kisgyerekként élte meg.
A szövegalkotás módja, a témák sorjázása mégis magával ragad, és már-már a néző is beleszólna, bekapcsolódna a vitába, ami egyszerű, hétköznapi, még akkor is, ha valójában erkölcsi döntések és életfilozófiák csapnak össze. Az alkotók erénye, hogy a film és színpadi játék kettősével, valamint a játék megkettőzésével, a nagy összecsapás utáni ismétlés variációval mind abba az irányba visz, hogy itt nem ítélkezni akarnak, se a szereplőkön, sem azok egymás fölött, legkevésbé pedig a nézőt akarják ítélkezésre hívni, vagy észrevétlen, akaratlan becsalni az árnyalat nélküli, indulattal teli ítélekezés csapdájába. Az alkotók nem várják el, hogy a nézők melléjük, esetleg a szócsövüknek tekinthető szereplő mellé beálljanak: ellenkezőleg, a hit dilemmátlanságának hangoztatása, másrészről a besúgás mint egyértelmű negatív viselkedésmód egyként megkérdőjeleződik, és végül a néző mégis szabad marad arra, hogy akár megmaradjon a korábbi előítéleteinél.
A látszólag – mert látványosságok nélküli – eszköztelen előadás legfőbb erőssége a színészi játék. Bács Miklós olyan biztos erő, hogy akár mindvégig ülhetne is, pusztán a hangjával képes a vállán elvinni az előadást, és ez a hihetetlenül erős alakítás mindenkinek szárnyakat ad, egyenrangú partnerei a gyerekeit játszók, Sinkó Ferenc, Pethő Anikó, Buzási András, Jerovszky Tímea (másik szereposztásban Imre Éva), az odatévedt barátokat alakító Györgyjakab Enikő és Marosán Csaba, valamint az események fordulópontjául szolgáló idegen asszony, Kali Andrea (a másik szereposztásban Tordai Tekla).
Úgy gondolom, ritka erős játékot, ritka erős szöveget, váratlanul eszköztelen, helyesebben látványosság nélküli, mégis lebilincselő előadás az Illegitim, amit én mindenkinek ajálok, elsősorban azoknak, akik úgymond kiábrándultak a színházból, a kolozsváriból különösképp, akik úgy vélik, a színház öncélú és nem tud, nem is akar érdemben hozzászólni a mai kérdésekhez.
