Katolikus NEM a halálbüntetésre

0
1866
Illusztráció (Fotó: Francisco Galarza/Unsplash)
Ferenc pápa, elődeinek nyomdokán haladva, a katolikus egyház normatív tanításával összeegyeztethetetlennek jelentette ki a halálbüntetés alkalmazását. Ennek fényében 2018. augusztus 1-i hatállyal a Katolikus Egyház Katekizmusának szövege módosult.

A halálbüntetésről a katolikus egyház eddig is csak mint végső lehetőségről beszélt. Az Újszövetségben találni olyan történetet, amikor a zsidó jog szerint halálbüntetés járt volna, de Jézus felülírta ezt a jogot, és megakadályozta a halálbüntetés végrehajtását. A házasságtörő asszonyt ugyanis jogszerű lett volna megkövezni, Jézus azonban melléje állt, a kövek kiestek a kezekből, a végrehajtók eloldalogtak. „Menj és többet ne vétkezzél”, mondta az asszonynak. (Jn 8, 3–11)

A katolikus tanítás végső megoldásnak tekintette a halálbüntetést. Már Aquinói Szent Tamás is így fogalmazott: „A közjó megóvása a közhatalom tiszte: ezért egyedül ez és nem magánszemély küldheti a gonosztevőt a halálba.” (Summa Theologica II–II, 64, 3–4.) A 20. század pápái pedig tanításukban egyre szűkítették a halálbüntetéssel kapcsolatos engedmény körét, s ezzel párhuzamosan egyre inkább hangsúlyozták a személy méltóságát. Ebbe az irányba mutatott Szent II. János Pál pápa többször is hangsúlyozott álláspontja, miszerint „soha többé halálbüntetést”. XVI. Benedek pápa pedig több alkalommal is kifejezte reményét és kívánságát, hogy a halálbüntetés eltörlését szorgalmazó projektek mind több országban sikerre vezessenek. (Általános kihallgatás 2011. december 4.) Ferenc pápa ennek a tanfejlődési folyamatnak a végére tett pontot azzal, hogy a katolikus egyház tanításával összeegyeztethetetlennek jelentette ki a halálbüntetést.

Július 31-ig

2267. Az Egyház hagyományos tanítása – a tettes kilétének és felelősségének teljes bizonyítását föltételezve – nem zárja ki a halálbüntetéshez folyamodást olyan esetekben, amikor ez az egyetlen járható út az emberek életének hatékony megvédésére a jogtalan támadóval szemben.

Ha pedig a vérontás nélküli eszközök elegendők a támadó elleni védekezésre és a személyek biztonságának megőrzésére, a hatalom ezekre az eszközökre korlátozódjék, mert ezek jobban megfelelnek a közjó konkrét javainak és inkább összhangban állnak az emberi személy méltóságával.

Napjainkban ugyanis, mivel az állam olyan lehetőségekkel rendelkezik, melyekkel hatékonyan tudja büntetni a bűntényt, ártalmatlanná téve elkövetőjét, anélkül, hogy véglegesen megfosztaná a jobbulás lehetőségétől, a tettes kivégzésének szükséges volta „immár nagyon ritka, ha egyáltalán előfordul”.

 

Augusztus 1-től

2267. Hosszú ideig egyes bűncselekmények súlyosságára megfelelő válasznak és bár végső, de elfogadható eszköznek tekintették, hogy a törvényes hatóság, szabályos eljárást követően, a közjó védelme érdekében halálbüntetéshez folyamodjon.

Ma mind elevenebb annak tudata, hogy az ember súlyos bűncselekmények elkövetésével sem veszíti el személyi méltóságát. Ezenkívül mára az állam büntetőjogi szankcióinak új felfogása terjedt el. Végül hatékonyabb fogva tartási rendszereket dolgoztak ki, amelyek biztosítják a polgárok megfelelő védelmét, ugyanakkor nem veszik el végérvényesen a bűnöstől a javulás lehetőségét.

Ezért az Egyház az evangélium fényénél tanítja, hogy „a halálbüntetés megengedhetetlen, mert vét a személy sérthetetlensége és méltósága ellen”, és eltökélten küzd annak eltörléséért az egész világon.

(Mindkét fordítás a hivatalos magyar szöveget közli.)

Az egymás mellé illesztett két szövegből világosan látszik, hogy a hasonlóság nagyobb, mint a különbség. Az eddig érvényben lévő szöveg is hangsúlyozta, hogy a hatalom – ha csak lehet – korlátozódjék a „vérontás nélküli eszközökre”, továbbá olyan lehetőségekkel éljen, amelyek nem fosztják meg a tettest a „jobbulás lehetőségétől”. Továbbá hivatkozik a személy méltóságára, amelyhez igazítani kell a szankciókat és a büntetés-végrehajtás eszközeit.

Az új szövegben a tanítóhivatal az evangélium fényénél „megengedhetetlennek” tekinti a halálbüntetést és kijelenti, hogy „eltökélten küzd annak eltörléséért az egész világon”. Egyben emlékeztet arra, hogy az eddigi tanítás végső eszközként megengedte a halálbüntetést.

A módosított tanítás három érvet sorol fel, melyek közül az első egyházi érv, a másik kettő pedig nem vallási vagy egyházi indokot tartalmaz. Az első, az emberi személy méltóságára és annak egyre elterjedtebb tudatára hivatkozik, amely az egyház újkori tanításának egyik kulcsfogalma. A második érv az állami szankciókkal kapcsolatos új felfogás, végül a harmadik a büntetés-végrehajtás eszközrendszerének fejlődése. Az érvrendszer megválasztása megfelel annak az egyházi tanításnak, miszerint az Egyház az „idők jeleiből“ is egyre jobban megértheti az isteni kinyilatkoztatás tartalmát.

A Katolikus Egyház Katekizmusa 1997. augusztus 15-én jelent meg, több száz esztendővel követve elődjét, a Tridenti Katekizmust. Célja „a hit és erkölcs katolikus tanításának szerves és egységes előadását nyújtsa a II. Vatikáni Zsinat és az egész egyházi hagyomány fényében” (KEK 11.) A benne foglalt tanítások jelentik azt a keretet, amelyre az egyház felelősei a katolikus tanítást képviselik az egész világon. Ez a tanítás a halálbüntetésre vonatkozóan most módosult, amellyel lezáródott egy tanfejlődési folyamat.

De a katekizmus legfőbb célkitűzése nem záródott le, hanem folyamatos törekvést kér a pásztoroktól és a hívektől is: „hogy a hit éretté váljék, jobban meggyökerezzen az életben és fölragyogjon a tanúságtételben“ (KEK 23)

Máté Tóth-András/Szemlélek.blog.hu