Fesztiválkereszténység?!

Javában tart a nyári fesztiválok idénye Erdélyben (is), ilyen-olyan színezettel, hangsúllyal jelentkeznek az újabbnál újabb ajánlatokkal a különböző befektetők és szervezőcsapatok. Homa Ildikó pszichológus, szerzetes is jelen lesz az egyik, Erdélyben talán „a” fesztiválon, amely – a hasonlóságok mellett – nemcsak nevében, de alapvetően műfajában is elüt a többitől. Természetesen a Tusványosra gondolok, amely idén A biztos pont mottóval szerveződik, az idei lesz a 27. szabadegyetem és diáktábor a medvék hazájában. A Keskeny út fesztiválmissziós csoport hívta meg tusnádfürdői sátrába az Evangéliumi lélektan c. kötet Kolozsváron élő szerzőjét, hogy előadást tartson. Ennek apropóján Homa Ildikóval beszélgettünk.

Miért vállaltad el ezt a nem szokványos felkérést, és miről fogsz a Tusványoson beszélni?

Pontosan azért is vállaltam el az előadást, mert műfajában elüt azoktól a rendezvényektől, amelyeken eddig részt vettem, nem könyvbemutató, és nem tudományos konferencia. Másrészt pedig azért is vállaltam, mert már a tavaly is megkeresett a Keskeny út fesztiválmissziós csoport vezetője, Bardócz Csaba lelkész, csak akkor éppen a taiwani missziós projektre készültem, és arra gondoltam, ha egy év alatt nem évült el a mondandóm iránti kíváncsiság, akkor azt jelenti, hogy lehet ez egy Isten részéről érkező meghívás is. Az előadásom címe: Önismeret-függőség? Mottója pedig egy Fodor Ákos-vers: képzelj egy tükröt; gondold, hogy belenézel; hidd el, amit látsz. Az előadás központi gondolata, hogy minden, ami öncélúvá válik, az függőséghez vezet, így az önismeret is függőséggé válhat, de ugyanakkor szükségünk van rá, önismeret nélkül nincs hiteles élet. Az életünk során sokféle tükörbe belenézünk, keressük önmagunkat. Ebben a keresésben vannak támpontjaink, a legbiztosabb támpont a saját szívünkben megszólaló hang.

A kereszténység „ajánlata” – s itt most nem katolicizmust mondok, tágítsuk a horizontot – mennyire kompatibilis a fesztiválozós kínálattal?

Nem voltam még sosem a tusványosi fesztiválon, de ismerőseimtől hallottam a rendezvény fényes és árnyékos oldalairól is. Slachta Margit leányaként vallom én is, hogy fontos keresztényként jelen lennünk a társadalom minden területén, akár politikai rendezvényeken is, ahová elvihetjük és képviselhetjük az evangéliumi értékeket. Egy politikai műhely és fesztiváljellegű rendezvény is lehet az a „peremhely”, ahová Ferenc pápa is bátorítja a szerzetesek „kivonulását”. Hogy ez mennyiben kompatibilis a fesztiválozós kínálattal, az attól is függ szerintem, hogy milyen módon kínáljuk fel a kereszténységünket. Jó ötletnek tartom az ökumenikus sátor megszervezését, valamint a sátorban zajló változatos programot, amely lehetőséget ad mindenki számára, hogy saját igényei szerint bekapcsolódhasson, lehet imádkozni, beszélgetni és lehet előadásokat hallgatni, lehet kulturális értékekkel gazdagodni.

Hogyan lehet éppen a keresztény üzenet a Tusványos mottójával egybehangzóan „a” biztos pont a mai körülmények között útjukat kereső fiatalok számára?

A „mai” fiatalok nem mindig azt keresik, amit mi gondolunk, hogy keresnek, és talán nem is mindig azt kell nyújtani, amit keresnek. Amit biztos, hogy mindnyájan keresünk, nemcsak a fiatalok, azok a minőségi és jó kapcsolatok. Egy jó kapcsolat mindenki életének „a” biztos pontja. Amit leginkább nyújthatunk, az a minőségi kapcsolatokra alkalmas kontextus. Egy kapcsolatnak pedig térre, időre és odaszenteltségre van szüksége ahhoz, hogy megfoganjon. A keresztény üzenet lényege pontosan a kapcsolat: Isten kapcsolatba lépett az emberrel. Keresztényként jelen lenni már önmagában üzenet és bátorítás: nem vagy egyedül, Isten eljött hozzád bennem.

Terápiás gyakorlatodból tudod, hogy nemcsak fiatalok tévedhetnek el az élet forgatagában. A hozzád mint terapeutához fordulók problémái közül melyek a leggyakoribbak?

Akik hozzám fordulnak, azok pontosan ezért jönnek: elveszítették a kapcsolatot önmagukkal és másokkal, az Istennel való kapcsolatuk pedig legtöbbször nem annyira érett, hogy ebben a válságos időszakban erőforrásuk lehetne. Gyakran azért veszítik el az önmagukkal való kapcsolatot, mert meg akarnak felelni a társas lét elvárásainak és különféle társas csoportok szlogenjeinek. A mai ember annyira fél az egyedülléttől, hogy ezért még önmagát is képes feláldozni, inkább folyamatosan színpadon és csoportokban él, minthogy felvállalja a kulisszamagányt. Csakhogy ez egy idő után nagyon fárasztóvá válik, és tiltakozásként megjelenik a depresszió, a szorongás és a pánikroham.

Eddig beszéltünk a kereszténység, a keresztény üzenet jelenlétéről a fesztiválokon. Fordítsuk meg a kérdést: van „fesztiválozás” a kereszténységben is?

A kérdés megválaszolásához azt hiszem, először tisztáznunk kell a szó jelentését. Szabó János Zoltán szerint „a fesztivál egy rendszeresen ismétlődő, rituális eseményekből álló tematizált ünnep, amely bemutatja a résztvevők alkotta közösség által vállalt identitást, alapértékeket és világlátást”. A szó a latin festa szóból származik, és eredetileg ünnepi előadás-sorozatot jelentett. A későbbiekben, az urbanizáció következményeként is egyre inkább elterjedtek a különféle fesztiválok. A „fesztiválozás” az én értelmezésemben valaminek az eltúlzása, talán az ital-italozás példájára, és nagyon nem tévesztettem el a fogalmi kört sem, hiszen tudjuk, számos fesztivál végződik alkoholos mámorban. Szóval a „fesztiválozás” az eredeti cél szem elől tévesztése, bizonyos túlzások következtében. Ha a kereszténységben jelen lévő „fesztiválozást” szeretném megragadni, akkor azokra a rendezvényekre utalnék, amelyek szem elől tévesztik a jézusi alapértéket, amely szerint nem a mennyiség, hanem a minőség számít. Az evangéliumi stílus az egészen más matematikát használ: nem a 99, hanem az 1 számít. Ebben az olvasatban „fesztiválozásnak” tartom azokat a keresztény gyógyító „guruk” által tartott rendezvényeket, amelyeken a „meggyógyultakat” megszámolják, és a mennyiség hitelesíti a csodát. Hasonló „fesztiválozást” gyanítok azokon a keresztény rendezvényeken, amelyeken a hangosítás és a fényberendezés költségvetése felülmúlja egy koncert megszervezéséét. Nem tudok nem arra gondolni, amit Jézus mondott: amikor imádkozol, menj be a szobádba, zárd be az ajtót, legyél te és a mennyei Atyád…
A mennyiség mindig kísértésbe viszi az embert, még akkor is, ha meg van keresztelve (az a mennyiség)… Szeretjük lemérni a hatékonyságunkat, és mindenféle mutatókat keresünk, amelyek hitelesíthetik elkötelezettségünket, és ilyenkor a legkézenfekvőbbek a számadatok: hányan vettek részt, hányan tértek meg, hányan gyógyultak meg, hányan áldoztak, hányan tagjai a mi lelkiségi mozgalmunknak, és még sorolhatnánk. De Jézus ezt is már megmondta: a mi dolgunk a magvetés, nem a kalászok számolgatása.

Fennáll-e a veszélye annak, hogy felszínessé váljunk? Egyáltalán: hol kezdődik és mi a te megközelítésedben a mélység?

Ha megmaradunk a mennyiség vonzásában, mindenképpen felszínen fogunk mozogni. Ez pont olyan, mint az egyéni és csoportterápia közti különbség. Az utóbbi időben nagyon elterjedtek a csoportos és főképp dramatikus módszerek, és nyilván azok is hatékonyak, de abban a pillanatban, amikor az ember a társas színpadra lép, már nem tud ugyanolyan őszinte lenni, mert a csoportos lét feltételezi a szerepjátszást.
Az én megközelítésemben a mélység ott kezdődik, ahol megszűnik a szerepjátszás, és az ember érdekmentessé válik. Ez persze egy folyamat, eljutni a péteri érdekből való tagadástól, a keresztre feszülés érdekmentes állapotáig.
A mélység ott kezdődik, ahol Istent keressük, nem pedig vallásos érzéseket és élményeket. Aki megreked a saját érzéseinél és megtapasztalásainál, az a felületen fog maradni. És átgondolhatjuk pasztorális törekvéseinket, a leggyakrabban élményt és érzéseket próbálunk nyújtani, versengünk a világi élményszolgáltatásokkal, de van-e stratégiánk a továbbvezetésre? Az Istennel való igazi találkozás színtere, az mindig a csöndes ima.

Hogyan oldható fel a tradíció és a mai igények közötti feszültség? Egyáltalán – szerinted – van ilyen? Egy másfél évezredes spirituális hagyomány, a bencés szellemiség alapján szerveződik a szociális testvérek lelki „karizmája”. Nem túl régi ez ma már?

Feszültség mindig volt, van és lesz, mert az ember a régi és az új feszültségében él és ez ösztönözi, ezért talán ez a feszültség sosem lesz feloldható. Ha a jézusi spirituális hagyomány nem túl régi, akkor a bencés sem az. Szent Benedek regulájában olyan életvezetési elveket fogalmazott meg, amelyek nem veszítettek semmit aktualitásukból: az idő és a tér fontossága és strukturálása, az élet ünneplése, az önmagunkhoz és másokhoz való helyes viszonyulás, az ételhez való helyes viszonyulás, és még sorolhatnánk. A bencés szent mértéktartás segítségünkre lehet ezekben a fesztiválozós időszakokban.