A test ünnepi színrevitele

Hogyan lehet mozgással, az emberi testtel egy történetet elmondani? Mi az a többlet, amit egy történeten túl a test kifejezhet? Az emberi test határait feszegető mozgás, tánc, amelyben minden pillanatnyi, hogyan képes időtlen szimbolikát teremteni?

Az április 27-én este bemutatott két egyfelvonásos balettelőadás tétje, azon kívül, hogy szemet és fület gyönyörködtető látványban-hangzásban részesítette a közönséget, minden bizonnyal ilyen és ehhez hasonló kérdések feltétele volt. A kérdések száma persze végtelen, mivel ahány néző, annyi reflexió. Táncról lévén szó, sokszor nem is tudjuk egyértelműen megfogalmazni benyomásainkat, csak érezzük, hogy valamilyen nagyszerű, vagy netalántán elhibázott dolog történik a színpadon.

Persze a kolozsvári társulat esetében egyáltalán nem az utóbbiról volt szó. Hajszálpontos, kiszámított koreográfia, fölényes tánctudás, néhol már-már akrobatikus elemek bevitele, állóképesség jellemezte mindkét előadást. A két különálló előadás is szerencsésen kiegészítette egymást. Mindkettő a test ünnepi színrevitele volt, amely mégsem csak testként, anyagként volt jelen a színpadon. A táncosnak testén való uralkodása, annak eredendő nehézkedésének táncban való legyőzése már önmagában a szellemi sík megmutatkozása. Az anyag a belélehelt, vele átitatott szellemtől lesz élő, sugárzó, már születése pillanatában, még minden civilizációt, morált, emberi konszenzust megelőzve.

Hiszen hiába az ember megszületését szimbolizálandó óriástojás, amiből az ember léte hajnalán kibújik – ráadásul valami hibrid madáremberként, ami még inkább az anyagiságot sugallja –, az ember önnön megszületésén érzett csodálkozásban már ott a szellem jelenléte. (A táncban a madárember mintha saját tollait akarná letépni.) Aztán egy ősemberi történet is formát nyert a színpadon. Igen, igen, tudjuk, hogy az emberek előbb-utóbb egymásnak esnek, és a férfi-nő viszony is véres játék, de mégis mindez valahogy szép. Valahogy mégis helyénvaló. A tánc csodája mindez, amiben minden, ami a mindennapi életünkben torz, csonka, formát és szépséget kap. És persze a zene csodája is, hiszen a Rahmaninov, Prokofiev és persze Bartók karcosan erőteljes zenevilága éppoly lényeges, mint a tánc. Rahmaninov második zongoraversenye – a Test ébredésének bevezetéseként – még ízig-vérig romantikus, de annak az ünnepien beérkezett, élettől duzzadó változatában.  És az anyag-szellem Janus-arcú villódzásában Bartók műve még tovább megy, amikor egy nyers, előadása történetében számos alkalommal erkölcstelennek bélyegzett történetet mesél el a tánc eszközeivel.

Harmonikusság, őserő és bartóki disszonanciák egymást átjáró jelenléte – ez volt az az út, amelyen a két előadás kísérletet tett annak a titokzatos valaminek a megmutatására, amit embernek nevezünk.

A test ébredése – bemutató

Bartók Béla – A csodálatos mandarin

Lakatos-Fleisz Katalin