A remény küldetéséről és az írói énről

Beszélgetés Sebestyén Péter plébánossal

0
5671

Sebestyén Pétert 1992. április 25-én szentelték pappá, májustól szeptemberig sepsiszentgyörgyi, szeptembertől 1996 augusztusáig csíkszeredai segédlelkész, 1996 augusztusától 1997 februárjáig Gyergyóremetén szolgált segédlelkészként. Ezt követte 1997. február 1-jétől 2006. augusztus 1-jéig Erdőszentgyörgy, jelenleg pedig Marosvásárhelyen a Szent Imre (az egykori ferences) plébánián plébánosi szolgálatot teljesít. Erdőszentgyörgyön vezetésével felépült egy új templom, lapot szerkesztett, rádiós igehirdetéseket készített, a világra nyitott, sokoldalú tevékenységet folytatott és folytat, életvidám, az emberek felé nyitott, barátságos. Nagyon rég próbálkozik különféle műfajú írásokkal, részben önkifejezés, részben evangelizáció céljából. Erről a szolgálatáról, szenvedélyéről kérdeztem.

Nemrég irodalmi elismerést kaptál.

A tavaly (2016-ban) az Aradon indult irodalmi folyóirat, az Irodalmi Jelen jeligés, pénzdíjas novellapályázatot írt ki. Ennek harmadik díját nyertem el, megosztva egy hasonló pályamunkával. Írásom címe: Tóni. Egy, a szülőfalumban megtörtént esetet dolgoztam fel.  Jólesett, amikor a zsűri, a több mint száz pályázó közül engem méltatott az elismerésre. Egyfajta visszajelzés, megerősítés is volt: nem dolgoztam hiába, ők is értékelték az írást.

Mióta és milyen műfajokban írsz?

Eleinte a vasárnapi prédikációkat írtam le, aztán csíkszeredai káplánságom idején hamar „megfogtak” Ferencz Imre költő-újságíró hétfői jegyzetei a Hargita Népében. Mindegyik egy-egy publicisztikai remeklés, ideértve a karakterszámot, a felvezetést, a kibontást, a szellemi esszenciát, tanulságot. Nem szerettem a hosszú lélegzetvételű, bonyolultan fogalmazott vagy akár rejtélyes, belterjes, teológiai (és egyéb) bikfanyelven íródott szövegeket, még a tudományosság köntösében sem. Egy évvel azután, hogy Erdőszentgyörgyre kerültem, 1998-ban a marosvásárhelyi rádióba hívtak a vallási műsorba, s a rádiós jegyzetek hétről-hétre mintegy pennagyakorlatokká váltak. Ezeket gyűjtöttem össze az első könyveimbe.

Mi a célod, ami leültet írni?

Ami leültet írni, az az igazság kimondásának a vágya. A magyar embernek erős az igazságérzete, akárcsak a büszkesége. Ez még hatványozottabban áll a székelyre, rám is mint székely magyar katolikus papra. Az igazságérzet, amikor szétfeszít a felismerés, a dolgok, helyzetek, egy konkrét eset eddig meg nem világított részét illetően: úgy érzem, ezt nekem el kell mondanom. Ez jó hír. Mint aki megtalált valamit, ami eddig el volt veszve. Mint amikor elkészülsz valamivel, s azt mondod rá: na ez igen! Az elején is így van, amikor nekifogsz: ezt meg kell csinálni, ezt le kell most írni, rögtön! Már csak azért is, mert felejtek, elnyomja egy másik élmény, érzés, kiveri a fejemből egy telefonhívás, és kész, odalett az ihlet…

Nemcsak sejtem, nemcsak tapogatózom meglepetten: mi ez, hanem most már tudom is, érzem, hogy átjár a Lélek. Ő a felhajtóerő… Ugyanakkor azért írok, mert hiszek a leírt szó szentségében, maradandóságában. Nem csúsztatni, elrejteni, ködösíteni akarok, hanem feltárni, egyértelműsíteni, elősegíteni a teljesebb megértést. A hangsúly általában mindig az örök, isteni igazságokon van. Ahhoz mérek minden jelenséget, amiről írok, amit szóvá teszek.

A plébánosi munka egyik kedves, örömteli szelete: az esketés.

Mikor és hogyan írsz? Van mentorod, profi kritikusod, hogyan próbálsz fejlődni?

Nincs kifejezett „időzónám”. Bármikor írok, amikor rám jön az írhatnék. Ha azt csönd, tépelődés, izgató, szívembe-elmémbe befészkelődő gondolat „előzi meg”. Lehet késő este, korán reggel, de délelőtt is, amíg az irodában a hívek ügyeket intéznek, vagy délután, amikor hazajöttem a temetésről, s közben megérintett valami. Figyelem a világot, a lelki rezdüléseimet, s magát az Urat, mit akar nekem, csak nekem, itt és most súgni. És akkor kezdem kopogtatni a billentyűzetet, akár órákon keresztül is, belefeledkezve mindabba, ami kint történik, belemerülve a gondolatba, ami belülről hajszol, ki akar buggyanni. Addig feszeget, amíg végül kitüremkedett és a helyére kerül. Aztán jön az elrendezés, az első kinyomtatás ideje. Átnézem, leellenőrzöm, megvan-e benne a következetes vonalvezetés, egyben van-e, kijött-e belőle, amit szerettem volna. Aztán átpattintom két-három kegyetlenül szigorú szakmai jóbarátomak, és azok még esetleg orromra koppintanak, segítenek átfésülni, vagy éppen csak az elütéseket rostálják ki a már kész anyagból. A szakmai fejlődéshez elengedhetetlen a sok olvasás, a bizonytalan helyzetek tisztázása: utánanézni szakkönyvekben, ellenőrizni a neten, hasonló  munkákban. De az is lehet, hogy úgy kell hagyni egy kicsit, szellőztetni a fejet, aludni rá, és majd holnap higgadtabban átnézni, igazítani rajta.

Mesélj a honlapodról!

Honlapom immár harmadik éve működik. Egyesek „leblogozzák”, de ez egy önálló, alkotói honlap. A fészbuk és egyéb közösségi portálok, az ide-oda elszegődött újságok nem töltötték be ezirányú vágyaimat, igényeimet, nem adtak/adnak/adnának fórumot ilyen mennyiségű, minőségű, arculatú tartalomnak. Ezért jónak láttam önállósulni. Ad egy belső szabadságot, mi több: biztonságérzetet. Nem kell leköteleződnöm senkinek, nem vagyok megvehető. Én a honlapomon keresztül továbbítom az éterbe az örömhírt. (Akárcsak mások is, már jó néhányan.) Az évi ötezer új látogató, a heti pár száz lelkes olvasótábor tartja fenn igényességével, bátorításával. Meghosszabbított szószékként közel tizenötezer embernek terítek így lelki asztalt heti-kétheti rendszerességgel. Azt hiszem, ez is  a zsinat szellemétől átjárt, korszerű apostolkodás. És nem is akármilyen.

A te saját kreatív, érzékeny éned kiélése milyen viszonyban van a papságoddal? Te szeretsz emellett énekelni is, tangóharmonikázol, mindez miért fontos, mit vezet le, mire segít?

A tangóharmonikával is a közösséget szolgálja.

Az alkotás vágya, az igehirdetés, a kommunikációs csatornák sokfélesége azt hiszem, mind segít  engem még inkább Jézusra, a Mesterre figyelni, aki meghívott szolgálatára. Nem egy mesterség, nem a család fenntartása köt le, hanem az egészre próbálok összpontosítani, onnan vezetem le a részt, ami rám vonatkozik. A gyermeki én, a humoros én, a papi én, a székely én ugyanaz a személyiség. Mindegyik átjárja mindegyiket. Remélhetőleg ösztönző, építő, gyümölcsöző módon. Akkor is pap vagyok, amikor kezembe veszem a harmonikát és énekelek – népdalt, könnyűzenét, szenténeket –, akkor is pap vagyok, amikor kirándulok a kutyámmal, a reggeli imát elmélkedem úszás közben. Ezt a magyar-székely-papi öntudatomat a hitem,  a Jézus Krisztussal való lelki kapcsolatom tartja egyben, teszi egésszé, motiválja, járja át, adja neki a karakterjegyét. Ettől olyan, amilyen. A sport, a zene, a mozgás, a jótékony szenvedélyek nemcsak energialevezetések, nemcsak az egészségemre vigyázok velük, hanem segítenek megőrizni integritásomat, szellemi-testi frissességemet, lefarag a frusztrációkból, megóv a belső száműzetéstől, a megkeményedéstől, a lerongyolódástól. Ehhez persze szükséges a családi-baráti kapcsolatok ébrentartása, ápolása, a hívek támogató szeretete, ösztönző kritikája is. Nem szeretek elvárásoknak megfelelni, inkább egyfajta belső igényességre szoktatom őket is, magamat is, hogy együtt járjuk az üdvösség útját. Karöltve Isten kegyelmével.

„Akkor is pap vagyok, amikor a kutyámmal kirándulok.”

Hogy látod pap kollegáidat, milyen százalékban tudnak valami hasonló vagy teljesen más kreatívkodás, hobbi által egyéni életüknek, szabadidejüknek pluszértelmet találni? Segít ez netán akár a hivatásban megmaradni? Betegségtől szabadulni? Egészséges testtel-lélekkel megmaradni?

A szolgálati papság Isten népének gerince. Ez biztosítja a stabilitást. Ez a péteri vonal. Erre támaszkodik Krisztus  és egyháza  immár kétezer éve. Még akkor is, ha a sátán környékezi, ha elfárad, lelkesedése megkopik vagy épp kifogy az ötletekből, de akkor is, ha bukdácsol, ha néha talán meg is tagadja, mint Péter az ő Urát, a papság mégis végzi a munka dandárját. Benne van a sűrűben. Biztosítja a hit folytonosságát. Mint a szárazföldi gyalogság a katonaságnál, mint a kommandósok egy bevetésen. Szociológusok összeszámolták, hogy egy pap átlag kb. harmincféle szakmát  kell hogy ismerjen. Többé-kevésbé ennyihez kell(ene) értenie papi élete folyamán: teológus, pszichológus, közgazdász, építész, tervező, tanár, pincér, nyomdász, művészettörténész, villanyszerelő, zenész és színész, traktorvezető és orvos, családterapeuta és mentálhigiénés animátor, hogy csak néhányat említsek. Mint ahogy nélkülözhetetlen volt a falu ezermestere hajdanán… Régi korok bölcsei úgy tartották: valamiről mindent, s mindenről valamit. Krisztus Urunk pedig azt tanítja: jó gazda kincseiből régit és újat vesz elő… Tetszés szerint még lehet srófolni a listát, közben még szépen is prédikáljon, áhítattal végezze a szentmisét, sőt mindenkinek rendelkezésére álljon, értsen a lélekhez és az irodalomhoz, a betűhöz és a hanghoz egyaránt. S akkor még nem is biztos, hogy értelmiséginek számít. Mert ugye az más státus.

A papnak mégis ebben a túlspecializált, darabjaira hulló, elvárásoktól és akciós gyógyszerektől szenvedő, identitását vesztett világban kell egyszerre karizmatikus vezetőként és őrangyalként kísérőnek, fáklyavivőnek, pislákoló mécsbélnek lennie, akinek életéről, szavaiból, tetteiről, köztünk-létéről sugárzik az elragadottság, akinek arcán felragyog Krisztus arca. Ő a közösség biztos pontja, akihez igazodhat a hitében megtépázott, elbizonytalanodott hívő. Ő az, aki következetesen végigmegy azon az úton, amit hirdet, hogy mások is kedvet kapjanak Istenhez, és erőt merítsenek saját életük küzdelmeihez. Bizony, a pap ma is a remény küldetését kapta, ezt osztja meg a rábízott közösséggel, és azokkal, akik vállalják a hit kockázatos kalandtúráját. A közösség és a pap együtt ma is hallatlan dolgokra képes. Olyan projektbe – Isten országa! – foghatnak, amelyet nem saját tőkéből kell finanszírozniuk, hanem amit maga a megtestesült Isten fia hirdetett meg…

Bodó Márta

A teljes interjú a Keresztény Szó márciusi számában jelenik meg.

MEGOSZTÁS